Etiópia hegyvidékének csendjében, ahol a vörös sziklák mintha évezredek bölcsességét őriznék, rejtőzik Lalibela – a lélekbe vájt város. Templomai nem épültek, hanem kivésődtek az anyaföld méhéből, mintha maga a teremtés egy pillanatában született volna meg e szent hely. Ezek a sziklából kifaragott templomok nem csupán építészeti csodák, hanem szakrális kapuk is: átjárók a földi és mennyei világ között.
Lalibela nem hangos, nem hivalkodó – inkább suttog, hív, emlékeztet. Itt minden kő, minden vésés ima és üzenet, mely az isteni jelenlétre mutat. A zarándok, aki ide érkezik, nem csupán a földön jár: a szívében felfelé halad, a belső templom felé.
Az éj csendjében, mikor a falak közé szűrődik az éneklő papok hangja, valami ősi rezgés kel életre. A templomok kereszt alakú tetői nem csupán formák – azok a kereszt szimbólumán keresztül az isteni jelenlét lenyomatai. Lalibela időtlen tanító: arra emlékeztet, hogy Istenhez nem mindig kell építeni – néha elég, ha lecsendesítjük a zajt, és belefaragjuk magunkat a lélek mélységébe.